Bethlen Gábor 1619.
Az alábbi cikk célja a 17. századi hadizene, annak alkalmazásának és jelentőségének, azon belül is a magyar zenészek, hangszerek rövid bemutatása.
A katonai célokra felhasznált zene egy idős az ember azon képességével, hogy a hangot, mint egyszerű természeti jelenséget tudatos tevékenységgel művészetté és tudománnyá fejlesztette. A riadó kürtök, harsogó trombiták és dobok pergése évszázadok hosszú során végigkísérte a harcoló emberiséget, és már keletkezése óta magában hordozza mindazt, amiért a zene a fegyverek társául szegődött. A hangszerek hadászati célokra való felhasználásának jelentőségét már az ókorban felismerték, hiszen a ritmikus hang élénkítő hatással volt a harcolókra, továbbá a legfontosabb hadijeleket, csapatmozgásokat tudta közvetíteni a harctereken. Ezzel a hangszer és használója kiemelt figyelmet és megbecsülést élvezett a haderőben, hiszen meghatározó kommunikációs szerepével a győzelem vagy a vereség eldöntője is lehetett. Így váltak a fúvós hangszerek és a dobok a történelem során a harc és a katonaélet szimbólumává és találhatjuk meg a háborút jelképező ábrázolásokon, művészeti alkotásokon a zászlók, fegyverek, ágyúcsövek szimbolikus társaságában. Szolgálatban végigkísérte a katona egész napját az ébresztőtől a takarodóig, a hit és remény zenei megtestesítője, sok esetben pedig a végső emberi élet és sors végső lezárója is egyben.
 |
| A Héttorony Hangászok. Fotó: Hajdú Ágnes Katalin |
A katonazenekarok első szervezett formájával a 16. században találkozhatunk az Oszmán Birodalom haderejében, ahol a török sereg már tudatosan használta fel a katonazenekar által játszott zene erejét a hit és az elszántság megerősítésének érdekében. Ugyanekkor Európában a hadseregek a katonazenét jobbára csak dob és kürtjel formájában használta fel, és még nem látta azt a lehetőséget – amit a török hadsereg – hogy a katonazenekarral együtt az ország saját kultúrájával is hódíthat. A francia és porosz mintára felállított európai hadseregek szervezett haderőként kaszárnyákban kerültek elhelyezésre, ahol megjelentek az első katonazenekarok is, amelyek az ezredek napi tevékenységében aktív szerepet játszottak.
A szignálfúvósok mellé oboák és fafúvós hangszerek társultak, így az 1600-as évektől a zenészalakulat fa és rézfúvósokból, továbbá ütőhangszerekből állt. A hangszerek hadászati funkciója megváltozott a korábbi századokhoz képest, hiszen a jeladást, megrettentést- a pszichológiai funkciót felváltotta a tartalmi közvetítés. A jelzőhangszer jelek (trombita, dob) eddig a legfontosabb harci cselekményeket jelezték, ám ekkorra használatuk kibővült a katonai élet szinte minden megnyilvánulásával, az ébresztő, takarodó, az egyházi és temetési szertartás közreműködésével. Ezen kívül a harci és tábori jelek mellett megjelentek a szolgálati, vagy helyőrségi jelek.
 |
| Compagnie aux Tricornes dobosai (Belgium) Fotó: Cynthia Duthoo |
A
XVII. században nagy változáson ment át az állam hatalmi eszköze, a
hadsereg. Az állandó szervezett haderő létrehozása – egyenruha, egységes
fegyverzet, vezényszó és szabályzat, valamint a laktanyák építése –
felerősítette a katonazene mindennapi felhasználásának szükségességét.
Így alakultak ki a tábori és szolgálati zenei jelek rendszere, amelynek
nélkülözhetetlen eszközei voltak a különböző zenei hangszerek és annak
használói a katonazenészek.
Magyarország a Habsburg Birodalom részeként nem rendelkezett saját
önálló haderővel így területén egy sajátos többnemzetiségű hadsereg
látta el az ország védelmét. A francia mintára felállított császári –
királyi hadseregben a hadi muzsikusok (hangászok) mellett a XVII. század elején megjelentek a sípos és dobos összetételű Spiel elnevezésű
zenei együttes, amely a katonazenekarok legelső hírnökei voltak. A Spiel-ben már megtalálható volt a rézfúvós és fafúvós hangszerek, és a
török mintára az ütőhangszerekkel kiegészítve. A zenekar helyét
szabályzatban határozták meg, és a menetelés élénkítésére szolgált. A
dobosok az előírt jeleket és menetet ütötték, míg a többi fúvós
hangszeres vidám népies dallamokat játszott. Az együttes zenéje átmenet
volt a későbbi katonaindulókhoz, amelyek főleg a trombita és dobjelek,
katonanóták és népi dallamok ötvözetéből állt. A korszak indulói a késő
középkori körmenet énekekből, keresztes és zsoldos csapatok dalaiból
alakultak ki, továbbá a dallá alakított trombitafanfárok és dobkíséretes
harántsíp-dalok formájában keletkeztek.
Trombitaszignálok és
dobjelek irányították a seregeket, miként az udvarok mindennapjait is. Ezekkel
jelezték az idő múlását vagy azt,
hogy küldöttségek érkeztek. Így
figyelmeztettek a veszélyre, de arra is, hogy a kíséretével, seregével jövő
uralkodót békés szándék vezérli.
Az udvarban szolgáló zenészek ugyanis két, egymástól jól elkülöníthető csoportot alkottak: a ’mezei’ és a ’házi’ muzsikusok csoportját. Az előkelőbbek és a jobban fizetettek a mezei muzsikusok voltak. Közéjük tartoztak a trombitások, töröksíposok és dobosok. Ők ugyanis nemcsak hangszerükkel, hanem a rendes udvari familiárisokhoz hasonlóan kardjukkal is szolgáltak az úrnak, az udvari sereggel vonultak hadba, sőt alkalom adtán más familiárisi szolgálatokat, mint például követségeket is el kellett látniuk.
A trombiták, töröksípok és a dob alkotta együttes a kor jellegzetes katonazenekara volt.
 |
|
A Vezekénynél elhunyt Esterházy
László 1652. évi nagyszombati temetését ábrázoló metszeten Batthyány Ádám
udvari serege előtt egy dobos és nyolc trombitás látható lovaikon.
|
 |
| Nyugati zenészek a British Museum gyűjteményéből |
Az udvarban szolgáló zenészek ugyanis két, egymástól jól elkülöníthető csoportot alkottak: a ’mezei’ és a ’házi’ muzsikusok csoportját. Az előkelőbbek és a jobban fizetettek a mezei muzsikusok voltak. Közéjük tartoztak a trombitások, töröksíposok és dobosok. Ők ugyanis nemcsak hangszerükkel, hanem a rendes udvari familiárisokhoz hasonlóan kardjukkal is szolgáltak az úrnak, az udvari sereggel vonultak hadba, sőt alkalom adtán más familiárisi szolgálatokat, mint például követségeket is el kellett látniuk.
A trombiták, töröksípok és a dob alkotta együttes a kor jellegzetes katonazenekara volt.
A hangászok és hangszereik
A gyalogsághoz beosztott zenészeket hangászoknak
nevezték. Ez az elnevezés különböztette meg őket a későbbi zenekari művészi
szerepet betöltő zenészektől. A hangászok voltak, akik a hadsereg síp, trombita
és dobjeleit játszották parancsközlő és irányító szereppel. Szorosan
együttműködve a zászlóssal és közvetlen közelében munkálkodva a seregtest
parancsoló tisztjével.
A hangászok hangszerei fegyvernemenként változtak. A lovasság inkább sípot, trombitát és üstdobot használt, míg a gyalogság a török, vagy tárogatósíp, a duda és a dob volt használatos.
Elvesztésük szégyenletes, megszerzésük pedig nagy dicsőségnek számított.
Nemcsak a saját síp és dobjeleiket kellett ismerniük, hanem a szövetséges, illetve az ellenséges seregekét is, ezért ezt az igen komoly tudást, hiszen így az ellenséges seregek mozgásáról ők értesülhettek először, sokszor különleges kiváltságokat kaptak. Ilyen volt például a botozás alóli mindenkori mentség.
A dobos feladatát több fennmaradt írás is rögzíti, miszerint a köteles a parancsokat mindenkor nagy igyekezettel teljesíteni, ha parancsot kap a dobolásra, azt azonnal és sürgősen hirdesse ki. Ezért a dobosoknak éles és érthető hangja kellett lenni. Ha az ellenséghez küldték őket meg kellett bízni bennük és az ellenségnek se többet, se kevesebbet nem mondhatott, mint amire parancsot kapott.
A duda
A 16. században Nyugat Európában is jól ismerték a magyar dudásokat. A magyar hangszeres legkorábbi írott emlékeiben, a 16. században megjelent Ungarischer Tantz, Hayducky, Ungarescha című kottákban világosan ráismerünk a magyar dudajáték jellegzetességeire. A 16-17. szi magyar katonai hangszeres zenében előkelő helye volt a dudának, mint akkor nemcsak Magyaroszágon, hanem Európa-szerte divatos hangszernek. A magyar hadimuzsikában a XVII. század végéig létezett a duda, amit akkor, mint "katonátlan hangszert" eltöröltek.
A hangászok hangszerei fegyvernemenként változtak. A lovasság inkább sípot, trombitát és üstdobot használt, míg a gyalogság a török, vagy tárogatósíp, a duda és a dob volt használatos.
Elvesztésük szégyenletes, megszerzésük pedig nagy dicsőségnek számított.
Magyar hadizenészek gyalogosan és lóháton
Nemcsak a saját síp és dobjeleiket kellett ismerniük, hanem a szövetséges, illetve az ellenséges seregekét is, ezért ezt az igen komoly tudást, hiszen így az ellenséges seregek mozgásáról ők értesülhettek először, sokszor különleges kiváltságokat kaptak. Ilyen volt például a botozás alóli mindenkori mentség.
A dobos feladatát több fennmaradt írás is rögzíti, miszerint a köteles a parancsokat mindenkor nagy igyekezettel teljesíteni, ha parancsot kap a dobolásra, azt azonnal és sürgősen hirdesse ki. Ezért a dobosoknak éles és érthető hangja kellett lenni. Ha az ellenséghez küldték őket meg kellett bízni bennük és az ellenségnek se többet, se kevesebbet nem mondhatott, mint amire parancsot kapott.
 |
| A Héttorony Hangászok dudásai Lengyelországban (Zamosc) Mónos Gábor felvétele |
A 16. században Nyugat Európában is jól ismerték a magyar dudásokat. A magyar hangszeres legkorábbi írott emlékeiben, a 16. században megjelent Ungarischer Tantz, Hayducky, Ungarescha című kottákban világosan ráismerünk a magyar dudajáték jellegzetességeire. A 16-17. szi magyar katonai hangszeres zenében előkelő helye volt a dudának, mint akkor nemcsak Magyaroszágon, hanem Európa-szerte divatos hangszernek. A magyar hadimuzsikában a XVII. század végéig létezett a duda, amit akkor, mint "katonátlan hangszert" eltöröltek.
 |
| Korabeli üstdob rekonstrukció |
Az üstdob
1457-ben V. László magyar király követei által,
egy nagyméretű lóhátra szerelt üstdobot küldött VII. Károly francia királynak.
Az üstdobok ezen fajtája a Közel-Keleten a XII. század óta használatos volt.
Ezek a dobok a trombitával együtt később a lovasság elsődleges hangszerei
lettek.
A 17. századi erdélyi források az üstdobot a zászlóval egybetartozó hatalmi jelképnek mutatják: a Rákócziak
és Apafi Mihály korában nemegyszer ország
dobjának nevezik, a dobost pedig ország
dobosának.
Az üstdobokat mindig lovon használták.
Az üstdobos feladata az előírt dobjelek verése és
a trombitások játékának aláfestése volt. A dobolás nem volt gépies, a dobos azt
szabadon színesíthette. Mindezt akrobatikus ügyességgel tette, feje fölött
különböző mutatványokat végzett.
Az üstdobokat mindig lovon használták.
Ezt az ősi, keleti eredetű hangszert mindig párban
használták. Az egyik mélyebb a másik magasabb hangolású volt. A lovakat,
kétfelől a kengyelhez kapcsolt kantárszárak segítségével, a lábukkal
irányították, ezen kívül egy rendes kantárszíj is volt a nyeregkápára akasztva.
A hangszert mindig díszes dobtakaró díszítette. Ezáltal az üstdobok
díszhangszerekké váltak és nagy becsben tartották.
Az üstdobok használata sajnos nem volt hosszú
életű. Arra hivatkozva, hogy a huszárezredek nem viszik ütközetbe üstdobjaikat,
azt a határozatot hozták, hogy az üstdobokat megszüntetik.
A 150 éves török uralom után az első két magyar reguláris huszárezredet 1688-ban állították fel a császári hadseregben. E két ezredben, valamint a később szervezett huszárezredeknél a vértesek mintájára hadizenészként üstdobost és századonként egy trombitást szerveztek. Ez a „hangász” létszám II. Rákóczi Ferenc haderejében a lovasságánál is megtalálható volt.
Azonban az állandó hadseregek létrejöttével a hadizenének is új fejezete kezdődik.
 |
| Magyar mintára felszerelt lengyel sereg az 1605-ös stockholmi tekercsen. Középen jól láthatóak a hangászok, közöttük a zászló. A vezénylő tiszt éppen parancsot ad, melyet a zenészek a megfelelő hangjellel közvetítenek. |
Érdekességképen érdemes megjegyezni, hogy a XVI. században a lengyel nyelvbe sok más a hadviseléssel kapcsolatos magyar
szó mellett bekerültek a hadizenészek, a hangászok elnevezései is, "szyposz",
"dobosz", és "dudziarz" formában.
A 150 éves török uralom után az első két magyar reguláris huszárezredet 1688-ban állították fel a császári hadseregben. E két ezredben, valamint a később szervezett huszárezredeknél a vértesek mintájára hadizenészként üstdobost és századonként egy trombitást szerveztek. Ez a „hangász” létszám II. Rákóczi Ferenc haderejében a lovasságánál is megtalálható volt.
Azonban az állandó hadseregek létrejöttével a hadizenének is új fejezete kezdődik.
Irodalom:
Koltai András: Batthyány Ádám. Egy magyar főúr és
udvara a XVII. század közepén. Győr, 2012.
„’Mezei és házi muzsikusok’ című fejezet (357-362. oldal)
Király Péter: Lantjáték Magyarországon a XV.
századtól a XVII. század közepéig. Bp. 1995
Király Péter: Udvari trombitások a 16-17. századi
Magyarországon. In: Magyar Zene 42 (2004) 121-148.
Király Péter: A magyarországi főnemesség 17.
századi zeneélete. Vázlatos áttekintés. In: „Idővel paloták…” Magyar udvari
kultúra a 16-17. században. Szerk. G. Etényi Nóra. – Horn Ildikó. Bp. 2005.
433-467.
Hárcich János: Az Esterházyak udvari és tábori
trombitásai. Muzsika 1 (1929/6-7). 59-61.
Szabolcsi Bence: Magyar zene I. Tanulmányok a
középkortól a XVII. századig. Bp. 1959
Benda Borbála – Koltai András: A Batthyányak
udvari zenészei 81627-1664). Adattár. In: Batthyányiak évszázadai. Tudományos
konferencia Körmenden 2005. okt. 27-29. szerk. Nagy Zoltán. Körmend-Szombathely.
2006. 15-46.
Marosi László: Két évszázad katonazenéje
Magyarországon (a magyarországi katonazene története, katonakarmesterek
1741-1945)
Barcy Zoltán, Karch Pál: Hangászok - Hangszerek-
Hangjegyek, Budapest, 1985.
Lásd. még
Takáts Sándor vonatkozó – széles körű – kutatását…